A jó sem az már, ha az volt egyáltalán

jf_mg_eszszk-6339_1500px.jpgMegérdemlik az ilyenek, hogy ők is keresztülmenjenek mindazon, amin a pácienseik, hátha esetleg okulnának belőle, és több alázattal viseltetnének embertársaik iránt.

A jó sem az már, ha az volt egyáltalán

 

Intézmény: Bp., Szt. István Kórház Rehabilitációs Centrum, Jahn Ferenc utcai telephely (nem összetévesztendő a Dél-pesti fertővel).

 

  1. tavaszán öt hét fekvő osztályon, majd ambulánsan folyt. rehab, utóbbit meg kellett szakítani másik mozgásszervi rehab miatt. Szeptemberben volt rá remény, hogy folytathatom, de az addigi kezelőorvosom – 2015. szeptemberi próbálkozásaimat követő, – 2016. telén megejtett számos telefonhívásom ellenére, és a helyette ajánlott intézetigazgató, minden ígéretük ellenére, elérhetetlenekké váltak. Részletesebben: Amikor B.T. kezelőorvosommal végre mégis sikerült telefonon beszélni, válasz: „Most nem érek rá, betegem van, és beszélje meg a főnökömmel!” Újabb körök, feleslegesen. Feladtam. Ezután a sors úgy hozta, hogy összefutottam egy ismerőssel, aki ugyanott feküdt, ugyanazon orvosnál. Elmesélte, hogy amikor kifejezetten kérte B.T.-t – az én egykori kezelőorvosomat- , ne tájékoztassa családját hogylétéről, egyik alkalommal pont akkor haladt el a félig nyitott vizsgáló mellett, amikor azt hallotta, hogy B.T. részletes beszámolót tart ismerősöm hogylétéről, ismerősöm hozzátartozóinak. Ismerősöm ezek után a másik főorvoshoz kérte át magát. B.T. nekem 2015. tavaszán azt mondta, nem kell bot. Jelenleg rokkant vagyok, több mint egy éve mankózom, súly
  2. os mozgássérültnek nyilvánítottak, két mankóval közlekedem… Ennyit B.T. hozzáállásáról.

A 2015. évi bentfekvés alatt mindenki aranyos volt, csak a vénáimat bombázták széjjel a fájdalomkoktélos infúzió során, de legalább hatott. Igaz, h az egyik nővér szemünk láttára inzultálta az egyik beteget (csak vélelmezhető, hogy meg is ütötte, mert mire kiértünk a furcsa zajra, már csak a testbeszéd utalt arra, hogy ez történhetett) és ordítozott vele, akiről (a betegről) az a hír járta, anyagi támogatója a kórháznak. A szobatársam pedig az igazgató betege volt, tömte is pénzzel rendesen, aki cserébe alig foglalkozott vele, és gyakran nem volt elérhető.  De itt a mottó: nagyfokú empátia a betegek felé…  2016. nyarán új reményekkel telve, fenti ismerősöm ajánlására, immár kezemben a bentfekvős beutalóval, elkezdtem hívni az ismerősöm ajánlotta K.J-t. Ha harmincszor, a legkülönbözőbb mellékeken nem kerestem, akkor egyszer sem. Válaszok: „Épp most beszéltem vele.” „Nem találjuk.” „Eltűnt.” „Már elment” (Persze utóbbit olyan hangsúllyal, mintha nekem ezt tudnom kellene; szabadságról visszajőve lépett le, másnap munkaidő lejárta előtt…) „Nem hívta még vissza Önt, pedig megígérte???” „Mindenképpen szólunk neki” stb. Majd óriási „szerencsémre”, végre K.J. jött a telefonhoz. Előtte azonban behallatszott a telefonba, ahogy felháborodva (!) ecseteli kolléganőivel a velem kapcsolatos elképzeléseit, véleményét, aminek lényege, mégis mit képzelek én. (???) Én meg döbbenten néztem a telefont, jól hallok-e. Aztán, hiába kezdtem volna mondókámat a diagnózisokkal és a 2015. tavasza óta velem történt helyzettel, belevágott az első mondatomba.  „Nagyon sok betege van, hosszú az előjegyzési naptára”, és olyan hangnemben, mint amikor lecsesznek valakit, közölte, hogy „úgy tudja, én már feküdtem itt (nocsak, utánanézni volt ideje, velem beszélni egyszer sem J ), és márpedig az az orvosom marad, akinél korábban voltam”. Persze, hogy feküdtem már bent itt, vágtam rá, és próbáltam vele megértetni, hogy hiába kerestem ezt a bizonyos B.T.-t, vagy az igazgatót, akik fűt-fát ígértek, elérhetetlenekké váltak, és az ismerősöm K.J-t ajánlotta. K.J., aki fő céljának a betegek irányában kifejtett empátiát tartja, lerázott, mint kutya a vizet, mondván így is elég sok saját betege van, megnyomva a saját szót, hogy érezzem már még rosszabbul magam, ezúttal azért, mert zavarni merészeltem őnagyságát. No, gondoltam magamban, ennek és társainak a zsíros magánpraxisra persze van idejük. Mindenki tudja, hogy megy ez. Elköszöntem, leraktam a kagylót, és nem éppen dícsérő szólammal illettem ezt a személyt magamban. Egy év alatt valahogy elfogyott a türelmem.

 

jf_mg_eszszk-6339_1500px.jpg

 

Természetesen az egy év alatt, és azt megelőzően másutt is szereztem eü tapasztalatokat bőséggel, de azok a sztorik már nehéz fajsúlyúak. Itt csupán arra próbáltam én is egy példát felhozni, nem mind arany, ami fénylik, és nem lehet hozzászokni ahhoz az arroganciához, sem elfogadni azt, amit az ilyen és ehhez hasonló „orvosok” megengednek maguknak. Megérdemlik az ilyenek, hogy ők is keresztülmenjenek mindazon, amin a pácienseik, hátha esetleg okulnának belőle, és több alázattal viseltetnének embertársaik iránt.

 

Ja, még egy kis szösszenet, a fiatal konduktor, aki 2015. tavaszán még arról áradozott nekem, ebben az intézményben meg tudja valósítani az álmait, itt nagyon jó dolgozni, szeptemberben már rég megpattant, és nem volt helyette másik. A dietetikus akkortájt lécelt le, amikor bekerültünk a szobatársammal, az egyik neurológus szakember, aki viszonylag rendes volt, bár ő is mást írt a papírra, mint amit előtte négyszemközt mondott…, panaszkodott arról, hogy mekkora káosz van náluk. És természetesen a legtöbb kezelőben a fehér köpenyek zsebei csak úgy kiabáltak, hogy ide és ide is adjál manikát, mert nem tudunk betelni. Hát, nekem aztán kiabálhattak.

 

És ez még egy jó hely. Volt.

 

Egy csalódott, felháborodott eü adófizető a több millióból.

 

Kérem, vegyék figyelembe, hogy ha az írás megjelenik az oldalon, szívesen olvasok értelmes, intelligens kommenteket sorstársaktól, vagy másoktól, de a szövegértelmezésre általában képtelen, csak mocskolódni tudó, illetve az orvosi mundér becsületét pszichiátriai esetként megszállottan védelmezők csak fölöslegesen koptatják a billentyűzetet.

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Forrás: Praxis.blog.hu

Vélemény, hozzászólás?